Alexander Batthyány könyve igényesen megírt mű. Nem lehet csak úgy „menet közben” olvasni, hiszen együtt gondolkodást igényel, és engednünk kell, hogy tartalma megszólítson. Mindamellett még csak nem is a szöveg kirobbanó tudományos és filozófiai ereje az, ami megfog bennünket. Az a lenyűgöző és olykor megrendítő az olvasó számára, hogy a mű saját magára, saját létére és életére vonatkoztatható – ez az, ami nem engedi, hogy elkalandozzon. Az olvasó egyszeriben felülvizsgálja énképét, ember- és világképét, és meg kell kérdeznie magától, hogy mennyi tévedés és mennyi igazság vezérelte eddig, illetve kell hogy vezesse a jövőben. S közben olyan fontos, egzisztenciális kérdések merülnek fel, amilyeneket az ember eddig talán még soha nem tett fel, vagy nem tudott megválaszolni, most pedig meglepő világossággal tárulnak fel előtte.
Nem, ez a könyv nem „könnyen emészthető” olvasmány. De nem tudom elképzelni, hogy aki figyelmesen és szellemi éberséggel végigolvasta, tovább megy, majd közömbösen és szeretet nélkül eltékozolja az életét. Az olvasottak meggyőző érvei közbelépnek, és emlékeztetik őt arra, hogy a világ rá vár, az ő parányi és mégis jelentős hozzájárulására azért, hogy egy kicsivel teljesebb és jobb lehessen mindenki számára. Nem tudom elképzelni, hogy valaki, akiben visszhangoznak a szerző szavai, megtagadná ezt az együttműködést.
