Félünk mindattól, ami rajtunk kívül áll, amire nincsen ráhatásunk. Aggódunk, hogy megbetegszünk, megöregszünk, és elveszítjük mindazt, ami a legnagyobb érték számunkra. Ragaszkodunk ahhoz, ami számít nekünk – a pozíciónkhoz, a tulajdonunkhoz, a szeretteinkhez. Ez a ragaszkodás azonban nem csillapítja a félelmünket. Végül elérkezik a nap, amikor mindent el kell engednünk, nem vihetjük magunkkal, amink van. Talán úgy véljük, hogy a félelmeink továbbállnak, ha nem veszünk róluk tudomást. Ha azonban a tudatunk mélyére száműzzük aggodalmainkat és szorongásunkat, azok továbbra is hatnak ránk, és még több bánatot hoznak a fejünkre. Rettegünk a tehetetlenségtől. Megtehetjük azonban, hogy a félelmeink mélyére tekintünk, így pedig nem tartanak hatalmukban bennünket. Átalakíthatjuk a félelmünket. Amikor gyakoroljuk, hogy teljességgel a jelen pillanatban éljünk – ezt nevezzük éber figyelemnek –, megszülethet bennünk a bátorság, hogy szembenézzünk a félelmeinkkel, így azok már nem hatják át a cselekedeteinket. Az éber figyelem azt jelenti, hogy mélyre tekintünk, megérintjük a valódi természetünket, amely nem más, mint a kölcsönös létezés… Részlet a Bevezetésből
